Noé Krisztina honlapja

A nap erősen tűzött. Borbála a Duna partján ült. Mezítelen lábával jeleket rajzolt a homokba. Érdekes a Duna mindig az otthont, a Balatont juttatja az eszébe. Egy uszály úszott a vízen. A magasban fecskék szálltak. Készülődniük kell elrepülni. De még örülnek a melegnek. Lassan állt fel. Bele akart gázolni a vízbe, egy hirtelen jött ötlet.  Állt a homokban, ruháját megemelve.  Az uszály már messze haladt.  Ott távolabb a rév. Óránként jár a komp. Jobbra a vasárnap kora délutáni álmát alvó város. Az egyik lábával mégiscsak belelépett a vízbe.  Összeszorította a száját. Állt így egy darabig.  Régen járt hajó Budapestre is. Visszament a helyére. Egy félbehagyott levél. nincs bátorsága befejezni és nem is fogja tudni soha feladni. Most vette csak észre, hogy egyik kezét a hasán nyugtatja. Haragudott magára ezért a mozdulatért.  Visszaült. Arcát a nap felé fordította, szemét behunyta. Élvezte az egyedüllétet.  Senki nincs itt mellette, senki nem akar belelátni a gondolataiba. Nem akar hazamenni soha többé. És megint eszébe jutott az a nap. Akkor lázadt először.

Hosszú barna haját rövid fiúsra vágatta és befestette világos fényszőkére. Érdekes kontraszt a sötét szemekkel, szemöldökkel. A bőre barna a sok szoláriumtól. Nyár volt, június vége. Ahogy ment az utcán megnézték a férfiak.  Önmaga is szépnek látta ezt az új, idegen nőt. Nem akart hazamenni. Félt, hogy a varázslatnak vége szakad. Gábor majd kiabál, követeli a derékig érő hajzuhatagot, azt a lányt, akit megismert és feleségül vett. Anya a telefonvonal másik végén nem védi meg. Látatlanban kineveti.  Eszébe jutott az esküvője. Szaporábban szedte a levegőt. A menyasszonyi ruhát, a verset, a nászutat anya és Gábor választották. 

Ő József Attila helyett Weöres Sándor Chanzonne-ját  szerette volna, de nem szólt. Soha nem szólt. Nem szólt a fehér térdzoknikért, a sötétkék szoknyákért anyának. Hordta még a gimnáziumban is. Úgy nőtt fel, hogy soha nem jutott el diszkóba. Nem voltak barátnői. Senki nem volt elég jó anyának. Nem voltak fiúk, vagy nagyon hamar megszöktek anyától. Pszichológus szeretett volna lenni, de anya fogorvost csinált belőle.  Az egyetemet kitüntetéssel végezte. A munkáját jól csinálja.  S amióta anya átadta őt Gábornak, azóta  jó feleség, jó háziasszony. A férje megszervezi, beosztja az életét, s ő mindenre rábólint, igyekszik megfelelni az elvárásoknak.  Az esküvőn anya boldogan mosolygott, de apa szemében könnyek csillogtak.  Édesapa annyira hiányzol!

És Borbála megtette. Nem ment aznap haza. Egy túlságosan rövid, túlságosan kihívó ruhában, egy új napszemüvegben buszra szállt és elindult Budapestre.

A Várnegyedben a Tóth Árpád sétányon állt és nézte az előtte elterülő várost. Ó Budapest! Ő Pécsett járt egyetemre és kollégium helyett anya vénkisasszony nagynénjénél lakott öt hosszú éven keresztül.

Tőle jobbra a padon egy férfi ült. Borbála érezte, hogy a férfi őt nézi. Már látta séta közben is. A férfi magas volt, szőkésbarna, kicsit göndör haja a válláig ért.

Farmert és pólót viselt. Napszemüvegét a kezében tartotta. A lány nem látta, de érezte, hogy a férfi elindul felé. A szíve szaporábban vert. Hallotta a férfi közeledő lépteit.

A szállodai szobának csupán a kintről beszűrődő utcai lámpa fénye adott némi világosságot. Szeretkezésük órákon át tartott. A férfi eleinte lágyan, gyengéden juttatta el újra és újra a csúcsra a lányt. Borbála azt érezte Attila karjaiban  mintha egy gyönyörű szépet álmodna. A csókok, a simogatások, a becézések, a férfi erős, ám mégis gyengéd szorítása, ahogy összekulcsolódott a kezük.

Borbála felszabadult. Életre kelt benne a nő, a belül szunnyadó asszony. Hajnal felé vadul és szenvedélyesen szerették egymást. Nem voltak gátak. Borbála torkából nagyon mélyről tört fel újra és újra a már –már állati üvöltésként ható sikoly. Szabadjára engedte az ösztöneit. Ezekben a percekben a férfihoz bújt, testük teljesen összetapadt.  Attila erősen tartotta a karjaiban. Ekkorra már szavak nélkül is értették egymást. Ismerték a másik testét.  Borbála egyszerre adott és kapott. Élvezte a férfi minden mozdulatát és az ő simogató szája és keze is bebarangolta Attila testének minden porcikáját. A szerelemnek egy új, ismeretlen, talán félelmetes mélységét tapasztalta meg. Egyszerre volt leigázott és leigázó. Egyszerre volt meghódított és szajha. Talán nem is volt eszméleténél ezen az éjszakán.

A reggel éles fénnyel köszöntött rájuk. De a világosság nem zavarta ezt az új asszonyt. Kezdetben lágyan simogatták egymás testét. Összekapaszkodott a tekintetük. Borbála csóka olyan volt, mint egy harapás, Attila mozdulatai nagyon erősek lettek.

Hazafelé a buszon a férfira gondolt. Mosolygott az egész lelkével. Mennyi mindent tud Attiláról! És mennyi mindent elmondott neki magáról. A férfi nem nevette ki. Ez mellett az ember mellett úgy érzete, hogy szép, erős és okos. Ha behunyja a szemét a férfit látja maga előtt. A mosolyát, a nyugodt, mégis határozott hangját.  A kék szemét, érzi a szorítását, az erejét. Egyetlen éjszakát töltöttek együtt, de ha csak a kezét, a kezét látná ezer másik ember keze között, megismerné. Biztosan jó apa. Látszik a szemén ahogy a gyerekeiről mesélt. És talán jó férj is. Arról, hogy az évek során kialudt a házassága nemcsak ő tehet. Borbála hitt neki. Hitt a hangjának, a mosolyának. Ült a buszon, ment haza Gáborhoz és nem félt.

- Tényleg komolyan gondoltad, hogy nem akarsz találkozni velem?- Attila hangja vidám volt a vonal túlsó végén.

- Igen- Borbála csak sokára válaszolt, szédült, egyik kezével meg kellett kapaszkodnia az asztalban, mert úgy érezte menten összeesik. 

- Borbála én nem akarom, hogy neked rossz legyen! Próbállak, de nem tudlak elfelejteni. Találkozzunk, kérlek!

A vonal túlsó végén ijesztően hosszúra nyúlt a csend. Borbála egyre erősebben szorította az asztalt, kifehéredtek az ujjai.

-  Bocsáss meg Borbála- ez már a régi Attila volt, akibe azon az éjszakán beleszeretett. – Vannak érzések, melyekről nem szabad beszélni, talán szentségtörés is volna.  Nem kell beszélni róla, hiszen mind a ketten ugyanúgy érzünk.

Borbála az ember élete örök keresés.  Én a lécet egyre feljebb és feljebb teszem. Ezért is értem el azt, amit elértem. Nem szabad lemondani semmiről, amit megkaphatsz.  

A nagyapám erdész volt Egyszer találtunk egy törött szárnyú sólymot.  Hazavittük, gondoztuk, kalitkába zártuk. Sokáig, nagyon sokáig tartott míg meggyógyult. Aztán egy nap elengedtem.  A magasba, a felhők közé.  Az a madár visszajött.  Olyan sokáig élt már velünk, hogy nem tudott mit kezdeni a hirtelen jött szabadsággal. A végtelen ég, a határtalanság, a szellők helyett a kalitkát választotta. Borbála az a madár nagyon hamar elpusztult.  

Az alatt a léc alatt át is lehet bújni. de velem ugrani kell. Ez a te életed. kapsz még egy lehetőséget. De nem biztos, hogy jó dolog sokáig várni.

Borbála nagyon lassan tette vissza a helyére a kagylót. A kislány a székben hősiesen nagyra tátotta a száját. Borbála rámosolygott, de a gyerek megérezhetett valamit, mert mikor a fúróval a kezében odahajolt hatalmas üvöltésbe kezdett.

A túloldalom parkolt, a temető főbejáratával szemben. A sárga rózsacsokor friss volt, az illata finom. A sír gondosan rendben tartva, anya keze munkáját dicséri.  Állt és nem tudott sírni. A temetésen sem sírt. Anya bezzeg, ő aztán megadta a módját. Sokáig állt ott, be is sötétedett a nyári délután.  De mindent el kellett mesélnie. Az autóban arra gondolt, hogy most van úgy otthon először, hogy nem megy haza anyához. Nem baj, Gáborral úgyis jövünk eleget.

- Jól meggondolta asszonyom? Biztosan el akarja vetetni? Fiatal, egészséges, rendezett családi háttere van.

- Már holnap szeretnék befeküdni. itt akarom megcsináltatni Budapesten. Elvállalja?- Borbála határozott volt.

- Igen. Holnap nyolcra várom. Ne aggódjon, hamar túl leszünk rajta.

Nem érzett semmit. Megkapta az injekciót, az orvos bátorítóan rámosolygott, megsimogatta az arcát. Zuhant, zuhant, szédült. Aztán fázott. Jeges szél fújt, mintha apa arcát látta volna. Könnyes volt a szeme most is. Borbála szaladt, szaladt volna felé, de apa egyre távolodott. Ő ottmaradt egyedül, egyre jobban fázott és félt.

Amikor magához tért egyedül volt egy másik, új kórtetemben. Egyágyas volt ez a szoba, infúziók lógtak ki a karjából. Nem értette.   Szomjas volt. Nyöszörgött, inni kért.

Az orvos szavai csak nehezen jutottak el a tudatáig. Kába volt még, de a lényeget felfogta. Csodálkozott amiért nem sír.

- Bizonyos komplikációk merültek fel asszonyom. Sajnos egy műtétet is el kellett végeznünk, de erről majd később beszélünk. most pihenjen. A férje már úton van, s az édesanyja is hamarosan megérkezik.

Gábor fáradtan dőlt hátra a repülőn. Nemsokára leszállunk Ferihegyen, onnan két óra alatt haza is ér.  Londonban a három hét alatt végig szakadt az eső. Azt mondják otthon gyönyörű szeptemberi nyár van. Borbálára gondolt. Nem tudta mitévő legyen. Az asszony annyira megváltozott.  Nemcsak az öltözködése, a haja. Az a konok vonás a szája szögletében, a maga útját járja.  És az ami a nyáron történt. Arról sajnos beszélni kell. Jól jött ez az utazás.  Gyerekeket akart, saját gyereket, de … Előbb-utóbb erről is beszélni kell Borbálával. Az asszony megcsalta őt.  Furcsa lány volt mindig, annyira magába forduló. Az apja halála nagyon megrázta. Gábort kétségek mardossák. Meg akarja érteni Borbálát. Végül is a gyerekek mindig is idegesítették. Talán nem is akar elválni, talán hazamegy és elkezd felépíteni valamit, megpróbálja rendbehozni a házasságát. Elküldi a francba az anyósát és elviszi a feleségét a piramisokhoz.

Borbála megint felállt. Tovább már nem húzhatja az időt. Ez az ő rejtett kis zuga.  Pár napja talált rá. azóta minden nap kijön ide. még nem járt erre senki. Gábor ma hazajön és neki nincs ereje beszélni vele.

Ahogy anya tanította szépen összehajtogatta a ruháit. A cipőjét is melléjük tette. A hátizsákból elővette a fürdőruháját. Ránézett a levélre, elolvasta a megszólítást: Drága Édesapám!  A kezébe vette, erősen magához szorította. És elindult.

Gábor kinevette, mikor megtudta, hogy balatoni lány létére nem tud úszni.

A víz nagyon hideg volt. Vacogott a foga, de azért haladt egyre, egyre beljebb. kezében fogta a levelet.

Valahol a bakonyi erdőben áll egy férfi. Távcső a kezében. A sólymokat nézi. Barnás haja kicsit megőszült. Leengedi a messzelátót, kék szeme a távolba mereng.  

Néhány éve mindig eljön pár hétre nyaranta ebbe az öreg erdészházba. Egyedül. A vezérigazgató úr pólót és farmert húz, otthon hagyja az Audiját. Vizet forral fürdéshez és senki sem látja, ha esténként valami kaparja a torkát és könnybe lábad a szeme.  Néha arra gondol, hogy amit egyszer megéltünk, azt senki el nem veheti tőlünk. Néha meg arra, amit Szent Ágoston mondott: az a szeretet, amely véget ér, sosem volt igazi.

Egyszer, nem tudni hány év kell még hozzá, el tud majd menni egy Duna parti kisvárosba és letesz egy csokor virágot valakinek a sírjára. És vannak dolgok, amiket el kell majd mesélnie a fiainak, ha férfivá érnek, mert azt akarja, hogy higgyenek majd a szerelem tisztaságában és misztériumában.